Behangolva – Első fejezet

    Négy évvel később, a társaság apraja nagyja már szállingózott vissza a szezon nyitóeseményeire, melyek közül szabados élete miatt Lady Charlots bálja számíthatott a legnagyobb érdeklődésre. Nagyon fiatalon, egy idős baronhoz adták, aki ideje java részét szívesebben töltötte a birtokain, mint a zsúfolt Londonban. Lady Charlots éppen ellenkezőleg és sokak szerint ebben rejlett harmonikus házasságuk titka.
    A vidéki nyarak számos előnnyel bírtak, de annál kevesebb pletykával, amire az előkelő társaság kiéhezve tért vissza a fővárosba. Volt, aki bevallotta a többiek meg váltig tagadták, de ettől nem várták kevésbé a friss híreket, amihez csak Londonban juthattak.
    Még a bálokat legszívesebben elkerülő nőtlen férfiak is tiszteletüket tették egy rövid időre Lady Charlots legendás estélyein. Természetesen csak illő késedelemmel, amit egy vacsora előzött meg valahol máshol. A Towerhez legközelebbi kikötő közvetlen szomszédjában állt egy robosztus épület már több mint száz éve, és adott helyet a Dowson klubnak, ahova az urak fiatalabb korukban szerettek járni. Így volt ez már hosszú évtizedek óta. A klub maga nem sokban különbözött más kluboktól, csak a szolgáltatásaik voltak rugalmasabbak. Amellett, hogy a személyzet igen diszkrét volt, a harmadik emeleten egy sor lakosztály állt a tagok rendelkezésére, ahol női vendégeket is fogadhattak. Ezt az egyedülálló lehetőséget néhányan állandó bérleménnyel használták ki, mások csak alkalmanként vették igénybe az aktuális szeretőjükkel. A hölgyvendégek az oldalsó bejáraton keresztül, teljesen elszeparált lépcsőn juthattak fel az emeletre. Leggyakrabban lefátyolozva, vagy hosszú köpenyük kámzsájának takarásában. Onnan lehetett tudni, hogy kurtizán érkezett valakihez, hogy fedetlen fővel büszkén vonult végig a néptelen lépcsősoron és folyosókon, ha netán mégis összefutna valakivel. Azt beszélik, hogy Lord Bazil így csapta le Lord Haar szeretőjét a kezéről.
    Az alsóbb szinteken ugyanúgy kényelmes fotelek, minőségi italok, kártyázáshoz és privát beszélgetésekhez különtermek várták a látogatókat, ahogy a többi tisztességes klubban is. Egy-egy fényes, bőr borítású fotelben elhelyezkedve fogyasztotta a megérdemelt portóiját két jóbarát, akik mostanáig a birtokaik ügyeit intézték az ország különböző részein és alig várták, hogy élénk levelezésükön túl végre személyesen is szót válthassanak egymással a londoni tartózkodásuk során.
    – Még nem is köszöntem meg a tanácsodat – billentette meg félig kiürült poharát Lord Hathaway, a barátainak csak Rogers, legrégibb cimborája, Lord James Walton, Lynnwood grófja felé. – Hasznosnak bizonyult a juhok karámozásával. Az intézőm eleinte bizalmatlan volt, de végül belátta, hogy pár kanyarnyi szűkítés után, sokkal nyugodtabban lehet befogni őket a nyírásra. Sőt, mielőtt eljöttem, a vágásnál is jól jött. Muszáj volt megtizedelnünk az állományt – kezdi magyarázni a szokatlannak tűnő döntését, a kandallóban pattogó tűz fényében megforgatva a kortynyi bort, ami a poharában maradt még. – Nagyon szaporák voltak idén, túl nőttek a legelőimen, nem tudom őket hova kihajtani. Tárgyalok a szomszédommal, de egyelőre megrögzötten ragaszkodik ahhoz, amiben én is hittem eddig és nem nézi jó szemmel a számára túl modern próbálkozásaimat, de így is jó. Húsra is nagyobb idén a kereslet.
    Walton, ahogy őt nevezték a hozzá közel állók, örült Rogers sikereinek, aki pár évvel azelőtt egy kétes bányavállalatba fektette az amúgy sem tetemes vagyona jelentős részét. Remélve, hogy megkétszerezheti, és ezzel egyenesbe jöhet, de helyette majdnem mindene elúszott. Csak a föld maradt az övé a lába alatt és ami azon állt. Ekkor javasolta neki Walton, hogy használja ki a birtoka természetes előnyeit és tenyésszen birkákat a földművelés helyett. Még kezdő tőkét is kölcsönzött hozzá. A tanács jónak bizonyult és Rogersnek sikerült kilábalnia a szorongató anyagi helyzetéből, amiért azóta is hálás.
    Lord Hathaway egészen biztos volt benne, hogy Walton birtokai az elmúlt évtizedekhez hasonlóan remekül működnek, ezért inkább a kutyatenyésztési törekvéseire kérdezett rá, amire rendszeresen kitértek a levelezéseikben is.
    – Hogy haladsz az új fajtád tenyésztésével?
    – Ilyen iramban húsz év még, és be is jegyeztethetem – válaszolta, a helyzettel cseppet sem elégedetlenül Walton.
    – Olyan soká? Legutóbb derűlátónak tűntél, azt gondoltam volna, már közelebb vagy a célodhoz.
    – Az ilyesmit nem lehet elsietni – mondta a lehető legkomolyabban Walton. – Végül is a kutya az igazi társa az embernek.
    – Egy nő is az lehet – felelte Rogers, mire a másik hamiskásan elvigyorodott.
    – Nincs okom panaszra.
    – Abban biztos vagyok – tette le a kiürült poharát Lord Hathaway a mellette álló asztalkára – de én most másra céloztam. Nem gondolkozol még nősülésen?
    Walton szemöldöke boltívbe húzódott, jól megnézte magának a barátját, azon morfondírozva, mi üthetett belé, csak nem elment az esze?
    – Te is fiam, Brutus? – ütötte el aztán szórakozottan a túl komolynak hangzó kérdést egy klasszikus válasszal.
    – Még kicsoda? – érdeklődött Rogers.
    – Az anyám. Ki más?
    – Komolyan kérdeztem.
    – Ettől tartottam – váltott aggodalmas hangra Walton, cseppet sem méltányolva a beszélgetés folyamát.
    – Lassan ideje lenne gondoskodni az örököseinkről – magyarázta Rogers.
    – Csak a magad nevében beszélj, én még bőven ráérek. Apám is elmúlt már negyven, mikor világra jöttem – bökött magára büszkén.
    – Nem is élte meg a felnőttkorodat.
    – De nem az egészsége miatt – válaszolt nyomban a fiatalon félárvaságra jutott Walton. Néhai apja egy szerencsétlen lovasbaleset áldozata lett, amikor levetette magáról egy villámtól megvadult, csődör és nyakát szegte. – Mindenesetre nekem azt bizonyítja, hogy még van időm ezzel a kérdéssel foglalkozni. Addig is, gyakorlat teszi a mestert. – A maga részéről mintegy végszóként billentette még félig teli poharát a barátja felé.
    – Abban pedig remekelsz – ingatta a fejét Rogers, aki immár túl a harmincon, eljutott odáig, hogy végre megállapodjon, és nagyon bízott benne, hogy ebben a szezonban meg is találja a neki való asszonyt, aki majd fiúkkal ajándékozza meg. Ráadásként lehetőleg az idény első felében, mert parlament ide, vagy oda, ő ezért jött a városba és szerette volna minél hamarabb, megnyugtatóan letudni ezt a kötelességét is.
    – Ellátogatsz velem Lady Charlots mai estélyére? – tudakolta.
    – Miért ne tenném? Jobb dolgom ma úgysem akadna – válaszolta Walton kényelmesen, nem készülve még az indulásra.
*
    Az emlegetett bált, ezúttal is fényűző pompával rendezték meg. A nyári meleg még balzsamos estéket ígért, ezért is nyitották ki a táncterem hatalmas ablakait a balusztrádokkal körbekerített teraszra, hogy a vendégek hűsölhessenek, a bátrabbak pedig a kertbe szökhessenek egy kis magányt keresve az impozáns sövény labirintusban.
    A bálterem egy távolabbi részében, stratégiailag előre megfontolt helyen a limonádés pult és a nyitott franciaablakok között álldogált Adeline a kisebbik húgával Nettivel, akinek ez az este volt az első hivatalos megjelenése társasági eseményen. Senki nem találhat jobb alkalmat a lánya debütálására, mint Lady Charlots estélye, amin mindenki ott akar lenni, hogy megmutassa magát. Mindketten a korban pont kettőjük közé született Ameliát nézték, ahogy a számtalan udvarlója közül épp az alkalmi szerencséssel pörgött a tánctéren.
    Anyjuk, aki egy rövid időre visszavonult a női szalonba, kétségkívül a szaftosabb pletykákat, vagy finomabban szólva érdekesebb információkat begyűjteni, Adeline gondjaira bízta a húgait. Házassága első nyolc évében, minden másodikban életet adott egy gyermekének. Három lánynak és legutóbb egy fiúnak, aki már maga sem volt igazán kicsi a maga tizenhat esztendejével. Nyugodtan legidősebb lánya gondjára ruházhatta átmenetileg a gardedámi szerepet, mivel a négy évvel korábbi fiaskó után, mintha egy láthatatlan tövisfal vette volna körül.
    A számtalan unokafivére és azok néhány barátjától eltekintve, akiket kétségkívül megfenyegettek, vagy megzsaroltak, egyetlen említésre méltó férfi sem kérte föl táncolni és nem próbált vele beszélgetni se, pláne udvarolni neki. Így egymaga hatékonyabb őrnek bizonyult a húgai erényei fölött, mint anyai nagyanyjuk, aki a bálterem túloldalán kvaterkázott a még élő barátnőivel, az ifjúkorukat felemlegetve. Jószándéka fordítottan állt arányban a látásával. Sajnos szinte teljesen vak volt mindenre, ami két méternél távolabb állt tőle, de a lornyonát akkor sem vette volna elő társaságban, ha az élete múlik rajta. Általánosan elfogadott tény, ha valakinek csorbul az egyik érzékszerve, egy másik felerősödik. Nagyanyjuknál kettő is akadt a hallása és csípős nyelve, amitől tanácsos volt látótávolságnál távolabb helyezkedni.
    Adeline és a húgai feltűnően hasonlítottak egymásra. Lány létükre mind magasabbak voltak valamivel az átlagnál az apjuk miatt, aki igazi égimeszelő volt fiatalabb korában és nőiesen gömbölydedek, amit viszont az édesanyjuktól örököltek. Nettinek Adeline-hoz hasonlóan zöld szemei voltak, csak sötétebbek és még az egész megjelenésében ott volt az a kislányos báj, amit az év során óhatatlanul maga mögött fog hagyni. Összeszűkült szemmel igyekezett a szemközti kétszárnyú nagyajtóban beazonosítani az újonnan érkező vendégeket. Már azon morfondírozott, hogy ő bizony előveszi a szemüvegét, amit nemrég csináltattak neki. Számára nem okozott gondot, hogy mit szólnak majd hozzá, de a nagyanyja a lelkére kötötte, hogy legalább az estély alatt ne viselje. Amúgy meg egész jól elvolt nélküle, de a terem túloldalán már nem ismerte fel az alakokat.
    – Adeline, – hajolt a nővéréhez, tekintetét le nem véve az ismeretlenekről – tudod ki az a két úriember, aki most érkezett?
    A nővére unottan fordult arra, ahol a húga tekintete csüngött. Ugyan mi újdonságot találna, amit még nem látott az elmúlt évek során?
    – A baloldali Lord Hathaway – állapította is meg könnyedén.
    – És a másik?
    – A másikról elég annyit tudnod, hogy kerüld el.
    – Miért, ki ő? – csigázta fel máris Netti kíváncsiságát a tiltás.
    – Fogalmam sincs, de úgy mozog, mint egy ragadozó – mondta Adeline, és nem fűzött hozzá többet.
    – Azok meg mégis, hogy mozognak? Szerintem teljesen normális a járása. Csak megy. – Nézte meg magának jobban Netti most, hogy a terem oldalában közeledtek feléjük a férfiak. – Egész fess – jegyezte meg azért hangosan is.
    Adeline is szánt rá még egy pillantást, egy egészen hosszút, ami alatt megállapíthatta, hogy nemcsak úgy megy az ismeretlen férfi, hanem szinte vonul. Méghozzá úgy, hogy kétség se férjen a jelenlétéhez. Nem olyan szerencsétlenül somfordált, mint az éppen irányukba tartó Lord Hamish, akinek egész lénye a létezése miatti bocsánatért esedezett.
    – Ó, egek! – nyögött föl halkan Adeline remélve, hogy mégsem hozzájuk tart a gróf, de sajnos erre igen kicsi volt az esély. Az egyetlen, aki kitüntette a figyelmével a múltja ellenére is az volt, akit bottal sem piszkálna, még ha az egyetlen férfi is lenne a világon. Természetesen ezt nem hangoztatta és minden alkalommal, amikor kénytelen volt elviselni a jelenlétét, kifogástalanul viselte a megpróbáltatásokat.
    – Lady Adeline, Lady Anthonette – szólította meg őket Lord Hamish.
    A lányok jobb szerették, ha Miss Tramlaynek szólítják őket, de az úriemberek szerettek hízelegni a hölgyeknek a Lady megszólítással, amit születésük jogán viselhettek.
    – Csak Netti, kérem – csicseregte Adeline húga, jól szórakozva azon, milyen nevetségesen is hangzik a Lady Netti, de az Anthonette olyan idegen volt számára, mivel senki nem hívta így a keresztelője óta, amire természetesen nem emlékezhetett, mert egyhetes csecsemőként tartották a szenteltvíz alá.
    A gróf egymás után mindkettőjük kesztyűs keze fölé hajolt, ami végtelenül kellemetlen érzés volt még így is Adeline számára. Vagy fél fejjel volt alacsonyabb mindkettőjüknél és mindig fokhagyma szagot árasztott magából. A lányok arra a következtetésre jutottak, hogy nála jobban senki sem szerethette a fokhagymát. Hacsak nem valami egészségügyi oka van, amiért ilyen sokat fogyaszt belőle, vagy fél a vámpíroktól, töprengett el egy alkalommal Netti, mire Adeline elfintorodott és bölcsen hanyagolta inkább a témát.
    – Megtisztelne a következő tánccal, kedves hölgyem? – fordult Adeline felé a gróf reménykedve.
    – Sajnos nem tehetem, pihentetni kell a bokámat – hazudta szemrebbenés nélkül Adeline és mivel a férfi azonnal aggódó érdeklődést mutatott irányába, kénytelen volt tovább színezni a nemlétező fájdalmát. – Tegnap megbotlottam a parkban – zárta azonban rövidre. A kis füllentés igaz is volt, csakhogy semmi baja nem történt azon kívül, hogy magára vonta többek figyelmét is. Ha a gondolatai helyett a lába elé nézett volna, meg sem történik a malőr. Eddig eszébe sem jutott kifogáson gondolkozni, hiszen nem számított felkérésre, ahogy Lord Hamish-re sem, akiről úgy tudta a jövő hét előtt nem tér vissza Londonba. Erre az információra gondja volt, mikor az anyját kikérdezte az estével kapcsolatban idefele a hintóban.
    – Remélem nem fájlalja nagyon, talán le kellene ülnie – ajánlotta Lord Hamish.
    Az bizony jól esne, gondolta Adeline, de nem teheti, mert a húga, akit kézről kézre adnak a táncpartnerei, éppen egy quadrillt járt fáradhatatlanul és ő nem veszíthette szem elől.
    – Most állni kellemesebb – füllentett tovább, úgyis kezdett belejönni. Csak arra lett volna kíváncsi, hogy ilyen sokat fejlődött, vagy Lord Hamish ennyire úriember, hogy nem veszi észre a nyilvánvaló hazugságokat. Esetleg vak.
    – Akkor megengedi, hogy hozzak önnek egy limonádét? – próbálkozott a Lord egyre kétségbeesettebben, amire Netti már kezdte megsajnálni, hisz a nővére még pillantásra is alig méltatta a szerencsétlent, akinek az egyetlen hibája csupán annyi volt, hogy végtelenül semmilyen.
    – A nővérem biztosan nem kér, tudja nem szereti a levendula ízesítést túlzottan, és ma este csak olyant szolgálnak fel – Adeline nem fordította oda az arcát, de a füle pont úgy megrándult, mint egy lónak, mikor valami olyant hall, ami vele kapcsolatos és még a valóságnak sem felel meg. – De nekem hozhat egyet, ha nagyon szeretne.
    Lord Hamis meghajolt és mintha maga is üdvözölte volna a lehetőséget, hogy szabadulhat újabb kínos helyzetéből, szinte elmenekült.
    – Beletelik egy kis időbe, míg visszatalál – nyújtóztatta a nyakát Netti a büféasztalok felé. – Ha jól látom nagymama is most ért oda Matilda nénivel. Biztosan nem szabadul egyhamar, mert kikérdezi majd a nagyapjáról – kuncogott elégedetten.
    – Olyan gonosz vagy – forgatta a szemét Adeline, a biztonság kedvéért maga is ellenőrizve a hallottakat. Már majdnem megsajnálta szerencsétlen Lord Hamisht.
    – Olyan gonosz te vagy. Így bánni ezzel a szegény emberrel.
    – Szívesen átengedem neked, ha annyira vágysz rá.
    – Ó, ha akarnám se tudnám magamra vonni a figyelmét – kacagott Netti. – Olyan, mintha bájitalt itattak volna vele, csak te létezel a számára.
    – Sajnos – sóhajtott föl Adeline, észrevéve a közeledő anyjukat, egyik ifjú unokatestvérükkel az oldalán.
    – Itt az ideje kicsit kiszellőztetni a fejemet – mondta a húgának, remélve, hogy még idejében elkerülheti az anyját és a másik rokonát, akinek a nyakába varrnák, hogy táncoljon vele. Kedvelte a családtagjait, de cseppet sem volt kedve, hogy felkérjék, amivel a hajába is tűzhetett volna egy zászlót, szerencsétlen felirattal. Netti is látta az anyjukat és miközben integetett nekik, odasúgott a nővérének:
    – Siess!
*
    Lord Walton egyszer követte el a hibáit, de egyszer biztosan, mert másokéból képtelen volt tanulni. Most viszont egy életre az eszébe véste, hogy miért nem okos dolog a saját köreiből szeretőt választani magának. Ugyanis megvan rá az esély, hogy a hölgy nem fogadja el a szakítás tényét és nemcsak nehezebb elkerülni, de igen kellemetlen is tud lenni. Pontosan ebben a szűkös cipőben toporgott most egyhelyben egy pálma mögött, hogy elkerülje a szemmel tartott hölgyet. Az ember azt gondolná az özvegy nők örülnek a függetlenségüknek, ami olyan előjogokkal ruházza fel őket, amit sem hajadonkét, sem férjezett asszonyként nem élvezhetnek. Pláne, hogy a megboldogult férjük kényelmes életről gondoskodott számukra életük végéig és akkor tessék, van olyan özvegy, aki minden áron újból férjet akar fogni magának. Rájuk még a hajadonok anyjai is ferde szemmel néztek. Aki egyszer már férjhez ment, az elégedjen meg és ne legyeskedjen a lehetséges férjek körül. Bár Walton ezzel a ma szemszögéből mélységesen egyetértett, sajnos a férjre vadászó anyáktól ez nem mentette meg, így most tulajdonképpen a rejtekhelyén tőlük is védve volt, átmenetileg. A volt szerető, aki elől kitérni igyekezett sajnos pont az ő pálmája felé tartott és a közelében biztosan feltűnt volna neki, így hát kapott az alkalmon és még azelőtt a kertbe szökött az egyik nyitott üvegajtón át, amíg megtehette.
    A férfi jobbra fordult egy takarosan vágott sövény mellett és haladt tovább az ösvényen, minél távolabb a bálterem zajától, a kert sötétebb részei felé. Gondolta, ott békében kivárja, míg a hölgy elunja a keresését és akkor majd észrevétlenül távozhat. Sajnos ezt a kerten keresztül bajosan tudta volna csak megtenni, mert magas kerítés vette körül minden oldalról. Ő maga feláldozta volna a jó ügy érdekében a rajta lévő szmokingját, de az inasa rosszalló tekintetét nem volt kedve napokig elviselni, ezért döntött a várakozás mellett. Pár lépéssel később, a kavicsos úton egy kőpad körvonalai sejlettek föl a félhomályból, ami egészen vonzónak hatott, csakhogy foglalt volt. Egy apró cipőorr villant elő egy halom krémfehér taft anyag aló, ami lassításra késztette határozott lépteit. Olybá tűnt, mintha lopva kémlelné a környezetét, de már elkésett, hogy irányt váltson, vagyis visszaforduljon, mert az ott tartózkodó hölgy észrevette. Mégsem sétálhat el mellette, mintha csak a Hyde-Parkban lennének fényes nappal és abban is biztos volt, hogy nem őt várta éppen egy titkos, kerti légyottra. Már csak azért is volt ebben annyira megingathatatlan, mert a kevés fényben is kivehető profilt nem felejti, ha korábban látta volna már. A hölgy görögös arcéle és orrának határozott íve, nemcsak szép volt, mint egy antik istennő szobra, hanem már zavarba ejtően vonzó, de akárki is legyen ez a nő, biztosan nem ér annyit, hogy megszegje érte frissen tett fogadalmát és újra az előkelő társaságból válasszon szeretőt. Mit tehetett volna hát? Jobb híján mégis csak megpróbált mellette elsétálni, minth a legkevésbé sem kínos körülmények között találkoznának.
    – Ne is zavartassa magát – biccentett felé elmenőben.
    – Én nem tenném – figyelmeztette kissé megilletődötten, a kerti sétány folytatása felé pislantva.
    A nő szokatlanul mélyebb hangon jövő válasza, mint amire számított megállásra kényszerítette. James ekkor vette észre a szűrt fényben feltűnően hosszú szempilláit is, amik pislogáskor úgy simogatták a levegőt, mintha a pillangó szárnyai lennének.
    – Miért is nem? – tudakolta felé fordulva és belehallgatott az esti kert csendjébe, ahova már halkabban jutott csak el a zenekar vonósainak hangja. Most, hogy nem az előtte álló hölgyre és a menekülésre vonatkozó terveire koncentrált, meghallotta a sürgető sóhajok és lopott csókok csatáját.
    – Vagy úgy – ismerte fel az intés okát.
    – Bizony – helyeselt Adeline, és ha nem árnyékolta volna az arcát az éjszaka kékje, a férfi megláthatta volna a pírt, ami az orcáin virágzott. El nem tudta képzelni, mit keres itt a nő. Így jobban szemügyre véve valamiért nem gondolta, hogy egy férfira várna. Na, nem mintha lenne olyan férfi, aki ne akarna vele találkozni, inkább csak amiatt, amit sugárzott magából. Amolyan tartás féle, ami, ha megvan egy nőben, nem megy titkos légyottokra, de akkor meg mégis mit keres itt a kertben?
    – Bujkálok – előzte meg Adeline, mielőtt a férfi, akiben a bálteremben kiszúrt ragadozót vélte felismerni, rossz következtetésekre jutna vele kapcsolatban. A meglévőknél is rosszabbra.
    – Kellemetlen udvarló? – Mi más lehetne gondolta magában James.
    – Az anyám elől.
    – Vagy úgy – ismételte magát a férfi. Erre nem számított.
    – Bizony – bólintott megint Adeline.
    – Ebben az esetben helyesebb volna magára hagynom, de tekintve, hogy egyedül van a sötét kertben, talán mégsem kellene. Még valaki visszaélhet a helyzetével.
    – Honnan tudjam, hogy maga nem teszi?
    – Nem tudhatja – támadt föl Jamesben a kisördög.
    – Jobb lenne, ha távozna – jelentette ki határozottan a nő.
    – Miért is volna jobb?
    – Be sem lettünk mutatva egymásnak – adott tökéletesen elfogadható magyarázatot a körülmények dacára is Adeline.
    – Tekintve, hogy nincs más, aki ebben a pillanatban megtehetné, – hajolt meg szertartásosan a férfi, akinek eddig jóformán csak a magasságát és a széles vállait tudta kivenni Adeline – James Walton, szolgálatára.
    – Lord Walton? – ámult el a nő. Korábban még sosem találkozott vele személyesen, de már annál többet hallott róla és a kilétének felfedésével csak megerősítette a róla kialakított első benyomását.
    – Az ön szájából szitokszóként hangzik – vonta föl a bal szemöldökét James mulatságosnak tartva a neve által kiváltott reakciót. Általában örült, ha a híre megelőzte. Akiket kellett elrettentett, akiket kellett magához vonzott, de ezúttal nem is tudta minek örüljön. Mivel a csodálkozást nem követte a kölcsönös bemutatkozás, a saját nevével meg már jóideje tisztában volt, kicsit noszogatnia kellett a hölgyet. Kétség sem férhet hozzá, ezért előnyös egy harmadik személy, aki bemutatja egymásnak az embereket. Hátha az egyik elfelejti mikor mit kellene tennie, mint most.
     – Önben kit tisztelhetek?
    Adeline úgy döntött, kissé homályosan fogalmaz, amikor Lord Tramlay lányaként mutatkozott be. Valami számára is érthetetlen okból, ha a férfi nem ismerte föl, nem akarta a tudomására hozni, hogy ő az, aki még évek múltán is magán viseli az elhagyott menyasszony foltját. Jamesnek viszont rémlett, hogy a grófnak több lánya is van, és mindnek ugyanazzal kezdődik a neve, de melyikkel is? Annyira viszketett tőle a nyelve hegye, hogy nem tudta, csak felcsigázta vele.
    – Melyikük lenne ön? – firtatta tovább ártatlanul a kilétét csak, hogy választ kapjon az őt kínzó kérdésre.
    A nő nagyot sóhajtott, már átokként tekintett a helyzetére, de miért is titkolná, ha egyszer sehogy sem hagyhatja maga mögött azt a fiaskót?
    – Adeline – vallotta be.
    – Tudtam – lendített egy győzedelmeset a kezével James, mint aki egy régóta tartó problémájára talált végre megoldást. – A testvérei is A-betűs neveket kaptak, igaz?
    Adeline a fellobbanó dühét közönyével palástolva biccentett. Ha nem az ő szerencsétlen helyzetén gúnyolódtak, akkor a szüleik névválasztása miatt kerültek időről-időre a rossz nyelvek céltáblájára. Annyira unalmas, nem volt olyan élcelődés a neveik kárára, amit ne hallottak volna még a testvéreivel. A kezdeti izgatottsága, hogy félreérthető körülmények között egy idegennel társalog, már közel sem zavarta annyira.
    – Adeline, Amelia, Anthonette, Andrew, – sorolta kötelességtudóan, színtelen hangon, amit a férfi észre sem vett – de a kisebbik húgomat Nettinek szólítjuk – tette még hozzá, úgy érezve, ez az apróság tompítja a sok A-betűs név csúcsait. Mintha egy középhegység lennének, már csak a kiemelkedő magasságuk miatt is. A férfinak viszont sikerült meglepnie.
    – Semmivel sem rosszabb, mintha Elisabeth, Emily és Emma lennének – felelte őszintének hangozva a férfi, amivel sikerült a gyér fények miatt láthatatlan mosolyt csalnia Adeline szája sarkába, mert rájött, hogy nem kigúnyolni akarja őt.
    – Az öcsémnek milyen E-betűs nevet adna?
    – Edward természetesen. Az van olyan komoly, mint az Andrew. Felteszem komoly férfi.
    – Természetesen – kuncogott föl Adeline, felidézve az öccse legkevésbé sem komoly viselkedését a pár nappal korábbi, utolsó közös reggelijük alkalmával, mielőtt visszaindult volna Etonba.
    Jamesnek tetszett ez az őszinte kis kacaj, ami olyan messze állt azoktól az erőltetett hangoktól, amivel a kisasszonyok magukra akarták vonni a figyelmét.
    – Elárulja nekem, hogy miért bujkál az édesanyja elől? – érdeklődött teljesen hétköznapian, mire Adeline ismét kínosan kezdte érezni magát és rossz szokásaként a kezét tördelte.
    – Megint elém vezette az egyik unokafivéremet, hogy felkérjen táncolni.
    – Ön pedig elkerülné ezt – puhatolózott a férfi.
    – Valami ilyesmi.
    – Nem tud táncolni, vagy nem szeret? – kockáztatta meg a gróf az arcátlan kérdést, igyekezve azért tompítani is az élét.
    – Nagyon jól táncolok – csapott magasba hirtelen Adeline hiúsága – csak semmi értelmét nem látom, hogy az unokatestvéreimmel tegyem.
    Elnézve a hölgy alakját, még ültében is és azt a kecses mozdulatot, amivel a feltételezést is hárította, ezt készséggel el is hitte neki, de az okát James nem egészen értette, és jobbnak látta nem is firtatni. Ő is szívesebben táncolt olyan csinos nőkkel, akikkel lehetőleg nem állt rokonságban, de voltak, akik ez a tevékenységet a tánc nyújtotta örömért szívlelték, és mindegy volt neki a partnerük kiléte, csak jól, de legalábbis elég jól táncoljon. Néhányan nem tették olyan magasra ezt a lécet, már azzal is megelégedtek, ha a párjuk nem lépett a lábukra. Az igen kellemetlen volt.
    – A kedves édesanyja biztosan a javát akarja.
    – Igen, felbosszantani! – húzta össze dacosan, dús ajkait miközben felindultsága okán többet is elárult Adeline, mint szeretett volna, de mit tegyen, ha már a puszta gondolattól is sikítana. Az anyja úgy akarja kiugrasztani őt a petrezselyembokorból, hogy állandóan a nyakára jár hol az egyik rokonukkal, hol olyan nőtlen férfiak bemutatásával, akik pont őszerinte a legkevésbé illenének hozzá. Mindezzel pedig az volt a célja, hogy fölrázza a lányát, aki kényelmes fásultságba süppedt a felbontott eljegyzése óta. Jól tudta az anyja, hogy Thomas személyében vőlegénye elvesztése cseppet sem rázta meg, de a mellőzöttség, és a máig tartó rosszindulatú szóbeszéd, amivel együtt kell élnie, igen is bántotta. Ennek pedig a grófné szerint maga Adeline is az oka volt, mert nem tett semmit, hogy meggátolja az elburjánzó szóbeszédet, és ezt másnak sem engedte. Nem volt hajlandó újra beállni a kelendő hajadonok közé, mintha szándékosan kárhoztatta volna magát idejekorán a vénkisasszonyok sorsára pedig most még fiatal. Ezért egészen otromba dolgokra is képes volt. Példának okáért, ő szabadította Lord Hamisht is a nyakára, de jobb belátás helyett, mintha még inkább megmakacsolta volna magát.
    Adeline tudta, hogy előbb, vagy utóbb – inkább utóbb, vagy még jobb, ha soha – férjhez kell majd mennie, de az volt a helyzet, hogy Thomas óta nem bízott a férfiakban és így az esélyt sem tudta megadni nekik, hogy elnyerjék a bizalmát. Igyekezett inkább a külső szemlélőjévé, nem pedig a résztvevőjévé válni a saját életének. Ezzel a sikeres próbálkozással kellően unalmas és átlátszó lett a férfiak számára, hogy figyelmen kívül hagyják, mielőtt újabb csalódást okoznának neki. Az anyját pedig ez rettentően bosszantotta, mert ő ismerte a lányát és tudta mennyi élet van benne, akárcsak a többi gyermekében. Próbálkozott szép szóval, nógatással, rábeszéléssel, figyelemeltereléssel is az elején, amikor még úgy gondolta rengeteg ideje van, de már nem így látta és jobb ötlete nem lévén arra gondolt, ha sikerülne fölbosszantania a lányát teljesen érdektelen férfiak bemutatásával, legalább egy kis pírt csalna az arcára. Még, ha a haragét is.
    – Nos hát – kezdte a férfi. Hosszúra nyúlt a csönd közöttük, a nő láthatóan elgondolkozott valamin. Figyelembe véve a sövény folytatásáráról feléjük szűrődő és nem szűnő hangokat, jobbnak látta, ha végre ott hagyják a padot, mert Lady Adeline mély hangja és tűnődő, talán zöld szemei ezzel a háttérzajjal és a bálteremből hozzájuk is elérő melódia egyben már túl sok volt még neki is. – Visszakísérem – jelentette ki határozottan, mire Lady Tramlay összerezzent.
    – Hogyan? Nem kísérhet vissza, még meglátnak minket!
    – Úgy gondoltam majd tisztes távolságból követem, nehogy baja essen.
    – Mégis milyen bajom? – kérdezte unott éllel a hangjában Adeline és saját kezébe vette a döntést azzal, hogy nagy lendülettel fölállt, hogy elinduljon. Csakhogy James hiába lépett nagyvonalúan hátrább utat engedve neki, arra nem számított, hogy az ellenkező irányba akar majd menni, pont a félreérthetetlen hangok irányába. Összeütköztek, Adeline pedig megbotlott a hosszú ruhája alsó szegélyében, egyenesen Lord Waltonnak esve, aki pontosan ezt akarta elkerülni. Már, nem azt, hogy el kelljen kapnia a hölgyet, azt természetesen magától értetődőnek tartotta, hanem hogy ennyire kevés legyen közöttük a távolság. Bár a képzeletében nem volt semmi akaratlan, legalábbis ő akarta volna, de a végeredmény nagyon hasonlóan alakult. A nő egyenesen a karjaiba hullott, a helyzet annyira adta magát, ő pedig természetesen megcsókolta.
    Nemcsak a képzeletében, amiben nem lenne semmi kivetnivaló, hanem a valóságban. Nem is gondolkozott, vagy adott időt a nőnek, hogy felocsúdhasson, és beleegyezését kérje ahogy lágy teste az ő kemény mellkasának esett. Elkapta és aztán megtörtént. Az övét a nő puha ajkára tapasztotta és magába szívta bőréből áradó kellemes babér illatát. Adeline-t annyira meglepte a váratlan fordulat, hogy mire ellenkezhetett volna, az érintés maga alá temette és már viszonozta is a csókot. Aztán megrettenve magától, eltaszította a férfi vállát. Mindkettőjüknek beletelt némi időbe, míg újra egyenletesen tudtak lélegezni. Adeline kesztyűs ujjait a felső ajkára szorította, lepecsételve élete második csókját, ami klasszisokkal jobb volt, mint az első és egyetlen vérszegény próbálkozása Thomasszal. Attól nem remegett a tüdeje faltól falig a mellkasában és öntötte el a forró láva a gerincét. Ez a váratlan csók egyenesen halálra rémítette azzal az heves hullámmal, amit maga után hagyott.
    – Ezt most természetesen elfelejtjük – találta meg előbb ő a szavakat, amire a férfi csak reagálni tudott.
    – Amit mondott?
    – Miért mit mondtam? – kérdezett vissza összezavarodva Adeline, mert még nem volt teljesen ura önmagának.
    – Hogy természetesen elfelejtjük.
    A nő egészen szűkre húzta szemeit, a férfi abban sem lehetett biztos, hogy kilát-e még a résen.
    – Ah, már értem. Maga a csókra gondolt. – Rendezte végre a gondolatait James, derűsen fogadva a nő zavarodottágát.
    – Természetesen.
    – Már miért tenném ezt?
    – Mert maga egy úriember – mondta Adeline magától értetődően, megigazítva a leheletfinom, hosszú csipkekesztyűjét, ami sűrű mintájával eltakarta a karjából azt, ami a ruhaujja alól kilógott volna. Rafinált egy darab volt, a csuklóján két apró gombbal. A férfi elképzelte a nő puha bőrét alatta, és sóváran csapott le az árnyékra, ahol Adeline babrált vele, de a sötétség elrejtette előle, megfosztva még egy kis örömtől.
    – Kikérem magamnak – sóhajtott föl csalódottan James.
    – Pontosan mit is? – jött az érdeklődés máris.
    – Hogy úriember lennék.
    – Azt hittem minden férfinek ez a vágya.
    – Másoknak talán, akik hajlandóak lennének eltekinteni ...
    – Ki ne mondja – vágott a szavába Adeline. Szemei most nagyon is láthatóak voltak, ahogy nagyra kerekedtek és élénk figyelmeztetéssel villantak a férfira.
    – A csókot? – provokálta James tovább a nőt, kiélvezve az arcán átfutó pírt, amit ilyen közelről a félhomály ellenére is elfogott a szája szélének apró remegésével együtt. Egészen lenyűgözte, ahogy az érzelmek teljes skálája futott át a nő egész lényén, az ártatlan zavar és a jólneveltség kötelező álarca alatt. Mintha korábban azt állította volna, hogy a rokonaival táncol csak és abból elege van. Vajon miért árul petrezselymet? Ha így van, újra kell gondolnia a petrezselyem fogalmát, hiszen most döbbent rá milyen illatos és üde növényke is az.
    Adeline ajkait egy újabb, gondterhes sóhaj hagyta el. A zenekar szünetet tartott és a szerelmespárocska légyottja is véget ért, úgy tűnik egy másik utat választottak maguknak, hogy elkerüljék őket. Jó ég! Ugyanazt hallhatták, amit ők korábban. A csend, ami körbe ölelte őket egyszerre volt nyugtalanító és áldásos is, amiben megpihenhettek.
    – Szóval nem hajlandó elfelejteni?
    – Nem én, amíg élek – mosolygott magában James.
    – Mit szándékozik tenni, világgá kürtöli, hogy sikerült megcsókolnia az érinthetetlent?
    Lord Walton eddigi jókedve elillant, nem értette ugyan mire utal a nő, de olyan beletörődéssel mondta, hogy nem tudta nem megsajnálni érte.
    – Minek néz engem, élvhajhásznak?
    – Talán nem az?
    – Ezt nem mondtam – vallotta be a férfi a fejét csóválva.
    – De, pontosan ezt mondta – csapott le Adeline a következetlenségre. – Se nem úriember, se nem élvhajhász. Akkor mi maga?
    – Ebben a pillanatban magam sem tudom megmondani – ámult el a saját összekuszálódott gondolatain a gróf. – Leginkább egy ökör.
    – Ebben egyetértünk – nyugtázta Adeline és elindult a zenekari szünet miatt teraszra kirajzó vendégek kakofóniája felé nyomában a lorddal, aki tisztes távolságból követte őt és csodálta lágyan ringó csípőjét a leomló ruhája alatt. Figyelte, ahogy észrevétlenül csatlakozik egy beszélgető társasághoz, majd, amikor úgy vélte már biztonságban van, a palota oldalában távozott az estélyről, meg sem keresve a barátját, Lord Hathawayt, akivel érkezett.