Behangolva – Előszó

    Adeline Tramlay, Kirton Hall urának legidősebb gyermeke hajlíthatatlanul egyenes gerinccel ült londoni házuk fogadószobájában és próbálta uralni az indulatait, amit a vele szemben ülő vőlegénye váltott ki belőle. Vagy mondjuk inkább, volt vőlegénye.
    Thomas azért látogatott el hozzájuk ezen a késő tavaszi délutánon, hogy felbontsa az eljegyzésüket, mivel szerelmes lett valaki másba. Igazság szerint ez az állapot már a leánykéréskor is fennállt, de akkor még olyan másodszülött fia volt az apjának, aki nem sok kilátással bírt, így jó ötletnek tűnt elvenni a szezon egyik frissen bemutatott kisasszonyát, aki egész szép volt, de nem a legszebb, magas hozománya volt, de nem a legmagasabb és legfőképp hajlandó lett volna hozzámenni. Csakhogy a majdnem nyolc hónapig tartó udvarlás és jegyesség alatt sok minden megváltozott, leginkább Thomas társadalmi helyzete. Az apja és a fivére köszönik, azóta is jó egészségnek örvendenek, de mivel a két fivér külön anyáktól született, és ezen az ágon az egyik távoli rokon, aki hatvanéves korában utódok nélkül jobblétre szenderült, az örökösödési sorrendben rá hagyta a bárói címét és Adeline hozományánál valamivel nagyobb vagyonát birtokostól, még ha az valahol az északi határ közelében is volt az isten háta mögött.
    Mindezt természetesen nem osztotta meg Adeline-nal, csak az igaz szerelemre hivatkozva mentette ki magát a két héten belül esedékes menyegzőjük alól azzal az arcátlan kijelentéssel megtoldva, hogy így még mindig jobb, mintha az oltár előtt hagyta volna faképnél. A hoppon maradt menyasszonynak kedve lett volna kikaparni a szemét, de meg sem mozdult, maga volt a kőbe vésett illendőség. Annyi jóindulat még szorult abba a nyomorultba, hogy felajánlja, a külvilág előtt természetesen ez a döntés Adeline-é, aminek ő feltétel nélkül aláveteti magát. Hiszen mindenki számára világos, ha azzal az igazsággal is áll elő, hogy nem mehet hozzá valakihez, akiről kiderült, hogy nyilvánvalóan mást szeret azt a férfinak meg fogják bocsájtani még akkor is, ha az említett hölgy amúgy egy vagyonos kereskedő lánya. 
    Az egyetlen dolog, ami ezzel az egész szürreális, egyoldalú beszélgetéssel kapcsolatban elhagyta Adeline száját az volt, hogy akkor most menjen és mondja el az apjának is. Thomas egészen belesápadt a gondolatba, de ezen még túl kellett esnie, és szeretett volna minél előbb, ezért elbúcsúzott a hölgyektől és meghallgatást kért a komornyikkal a ház urától.
    Adeline természetesen nem tartózkodhatott egyedül a gyűrűs vőlegényével sem, ezért édesanyja, Lady Tramlay a szalon túloldalán levélírást imitálva hallgatta végig a beszélgetésüket. Mikor a senkiházi volt udvarló távozott, az anyja odasietett hozzá.
    – Sosem kedveltem – mondta, miközben leült mellé és lánya hideg kezét az ölébe vonta.
Adeline bámulatos gyorsasággal tette túl magát a történteken és nyílt tekintettel fordult az anyja felé.
    – Erre semmi szükség – nyugtatta meg. – Nem voltunk szerelmesek egymásba.
    – Ezért sem értettem miért mondtál neki igent.
    – Miért ne tettem volna? Kedvesnek tűnt és előbb vagy utóbb valakihez hozzá kellett volna mennem. Jó élet ígérkezett vele.
    – Unalmas – összegezte az anyja.
    – Mi a baj az unalmassal, nem erre vágyik mindenki?
    – Mások lehet, de mi Tramlay-k vagyunk – paskolta meg a lánya kezét mindentudóan.
    A szülei házassága a négy gyerekükkel igencsak gyümölcsöző és miattuk elég izgalmas is volt, de Adeline-t kevesebb fantáziával áldotta meg a sors, mint a családja többi tagját és nem ringatta magát abban a hitben, hogy ő is megkaphatja azt, ami a szüleinek jutott, ezért a legjobbat akarta kihozni a lehetőségeiből. Nem volt sietős férjet találnia, de Thomas megfelelt, akkor meg miért várt volna jobb ajánlatra a következő években, amíg azt nem kockáztatja, hogy már nem lesz, aki megkérje a kezét. Elégedett volt a döntésével és ami egy kicsit meg is lepte, nem volt elkeseredve a változások miatt sem.
Thomas legnagyobb megkönnyebbülésére Lord Tramlay végig hallgatta és a lehető legrövidebb idő alatt, pusztán a maga szórakoztatására, a kelleténél valamivel hangosabban adta ki az útját, majd széles jókedvvel a szalonba sietett, egy idő előtti konyakot kérve magának.
    – Jobb nem is történhetett volna ma velünk – lépett be a családja körébe. A felesége megrovó pillantással fogadta, miszerint igazán lehetne tapintatosabb, a lánya meg égnek emelte a kezeit.
    – Miért nem mondott nekem senki semmit? – méltatlankodott a szülei véleményére reagálva Adeline, amire csak most derült fény előtte.
    – Ha megpróbáltuk volna, még inkább ragaszkodsz a döntésedhez – felelt az apja teljes nyugalommal, hogy már elhárult a katasztrófa. Mármint ő annak tartotta és ebben véletlenül egymás meggyőzése nélkül is teljesen egyetértett a hitvesével.
Ebben akadhat némi igazság, gondolta Adeline, de arra semmi esély sem volt, hogy ezt hangosan is bevallja.
    – Mi lett volna, ha nem bontja fel a jegyességet? – fordult az apjához érdeklődve.
    – Erre esély sem volt – válaszolta az megköszönve a tálcán elé kínált talpas poharat a sűrű borostyánszínű itallal. Adeline összehúzta a szemeit és úgy döntött, inkább tudni sem akar róla milyen tervei voltak az apjának, hogy meghiúsítsa a frigyét. Ebben a pillanatban nagyon haragudott rá, és ha már itt tartott az anyjára is, aki a kritikus dolgokban mindig egy követ fújt az urával.
    – Akárhogy is, páriává tett a társaságban – jegyezte meg hűvösen, nem is értve a szülei miért nem aggódnak jobban a jó hírnevük miatt?
    – Ugyan, – legyintett az anyja. – Ma-holnap véget ér a szezon és mindenki kirajzik a vidéki birtokaira. Legfeljebb addig tarthat a szóbeszéd.
    – Vagy amíg más nem kínál egy nagyobb botrányt – helyeselt az apja, a nyelvén ízlelgetve egy kortynyi napsütést.
    – Meglátod, a következő szezonban senki sem fog ezzel foglalkozni – toldotta még hozzá Lady Tramlay. Hinni ugyan nem hitte olyan szilárdan, ahogy kiejtette a szavakat, de ezt kellett mondania.
    Adeline nagyot sóhajtott és kinyitotta a maga mellé helyezett kis könyvet, amit egy szárított babérlevéllel jelölt meg. Ha jobban belegondolt, nem változott semmi az életében, amivel elégedett volt, akkor meg miért aggódott volna.